Menü Bezárás

Novus ordo seclorum – Az új világrend 2. rész

A szervezett magánhatalom és a közélet

Kik és miért terveznek nemcsak évekre, évtizedekre előre, de tényekkel bizonyíthatóan
évszázados távlatokban is? Miért teszik, hogyan teszik, kikre támaszkodva teszik? A
kutatóknak már elegendő tény áll a rendelkezésére és akár mi is válaszolhatnánk ezekre az
egyáltalán nem költői kérdésekre, de legyünk óvatosak és egyelőre csak gondolati kísérletként képzeljük el, hogy van egy igen fegyelmezett, nagymúltú titkos világszervezet, – amelynek ismeretlenségbe burkolódzó felső vezetői megegyeznek a nemzetközi pénzügyi közösség legfőbb irányítóival – és annak van egy helyi csoportja Magyarországon is. Ez kifelé – a jéghegy csúcsaként – meg is mutat valamicskét magából a társadalomnak. Ez a látható részecske dezinformációs célból magát jótékonykodási egyesületnek és a világ jobbításán fáradozó bogaras urak (és most már hölgyek is) rendszeresen vacsorázgató társaságának mutatja. De akkor mi végre a rendkívül szigorú és kemény büntetésekkel szankcionált titoktartási kötelezettség, az agy szisztematikus átmosását szolgáló misztikus rituálék, a minden máshozvaló tartozást megelőző lojalitás és a feltétlen engedelmesség megkövetelése az elöljárók iránt? Ma már azt halljuk, olvassuk, hogy az egyetlen valódi titok, hogy nincs titok. Titok tehát nincs, mégis a titoktartás a legfontosabb kötelezettség, amelyre ma is szigorú esküt kell tenni bizonyos exkluzív szervezetekben és társaságokban. Miért, ha igazi titok nincs? Csak azt hihetjük, hogy azért, mert a titoktartás, különösen a nem létező titok megtartása edzi, erősíti a jellemet, erényessé teszi az embert.
Játszunk csak a gondolattal, hogy eme ártalmatlan vacsorázók csupán azt beszélik meg, hogy
legközelebb kinek és hogyan segítsenek jótékonykodási akcióik során. Ezt kell annyira
hétpecsét alatt tartaniuk? Nyilván nem. Ha viszont azt feltételezzük, hogy ezen ártalmatlan
társaságok felső és még saját tagságuk előtt is ismeretlenségbe burkolódzó hierarchiáit
nemzetközi központból irányítják és azok politikai célokat is követnek, pl. azt, hogy
embereiket beépítik titkos megbízatásokkal a politikai pártok vezetőségeibe, a különböző
állami, politikai, társadalmi, kulturális intézményekbe, a bankokról és tőkés társaságokról most nem is szólva, de kiemelve a szakszervezeteket, egyházakat, az egyetemeket, a szellemi
műhelyeket és az állítólag szabad és független tömegtájékoztatást, akkor azonnal kiviláglik,
hogy mekkora szükség van a titoktartásra. Ha ez nem érvényesül, akkor az bizony komolyan
veszélyezteti az egész szervezet tevékenységét, amelynek korszakalkotó célja nem kisebb,
mint az örök békét és az „örök boldogságot” – legalábbis a hatalmas pénzvagyont felhalmozók
szűk csoportjának az örök hatalmát és boldogságát – meghozó Globális Uniónak a megvalósítása, amelynek gazdasági alapja, az általánossá tett, kamatszedő magánpénzrendszer már kiépült. Kamatmentes közpénzrendszer is működhetne, amely a termékeket előállító és szolgáltatásokat nyújtó, értékelőállító embereknek biztosítaná az elsőbbséget a pénzarisztokrácia értéket elő nem állító, lényegében élősködő, spekulációs tevékenységével szemben. De éppen ezt kell megakadályozni. És ez az igazi nagy titok.

A most megvalósuló új világrendet jelentette be az a kis könyvecske, amely 1940-ben az
Egyesült Államokban és Kanadában jelent meg. A 113 oldalas könyvecske címe: „The City of
Man. A Declaration on World Democracy.” („Az ember városa. Deklaráció a világdemokráciáról”)/ 27/ A rendkívüli tartalmú könyvnek, amely már 1940-ben közli velünk azt, ami most bontakozik ki a szemünk láttára, nincs szerzője, de van viszont 17 kiadója. Köztük Reinhold Niebuhr, Frank Aydelotte, Thomas Mann és Oscar Jaszi. Jászi Oszkár az 1920 után lefoglalt szabadkőműves dokumentumok szerint a Martinovics Nagypáholy nagymestere volt és a francia Grand Orient (Nagyoriens, vagy Nagy Kelet) fennhatósága alá tartozott, annak utasításait hajtotta végre. A „Kelet” c. lap 1911. júliusi számában ezt írta Jászi: „Vitatható, hogy a szabadkőműves páholyok jótékonysági egyletek lennének. Ahhoz, hogy jótékonykodjunk, nincs szükség szövetkezésre, bőrköténnyel és a szalagokkal teleaggatva…” „Nem! Mi egy új társadalmi rend alapjait építjük. Ehhez van szükség a teljes titoktartásra összejöveteleinken.

A jótékonykodás csak álcázást szolgáló palást, amit levetünk, ha már nincs rá
szükségünk. A titoktartási fogadalomnak nincs semmi értelme, ha csak jótékonykodásról lenne szó, és a félelmetes szabadkőműves eskü is felesleges lenne.” /Németből fordítottam vissza, tehát eltérhet az eredeti magyar szövegtől./ A „City of Man” c. könyvecskét a HÁLÓZAT láthatatlan hierarchiájának a parancsára végül is begyűjtötték 3 hónapra rá, hogy megjelent.
De mivel előzőleg százezres példányban terjesztették, nemcsak az Egyesült Államokban és
Kanadában, hanem Európában is, így néhány példány megmaradt a könyvtárak elzárt részlegeiben.

A HÁLÓZAT budapesti kirendeltsége?

A HÁLÓZAT legfontosabb intézményei közé tartoznak – a világ szinte minden országában – a
gyakorlatilag független központi bankok, jegybankok, nálunk a Magyar Nemzeti Bank. A
szigorúan őrzött banktitok, – az MNB elnöke, pl. saját hatáskörben 20 évre minden lényeges
adatot letitkosíthat, – biztosítja többek között a megfelelő irányításukat. De most játszunk el
azzal a gondolattal, hogy Magyarországon talán már CFR-típusú hierarchia is van, amely
minden fontos helyen bent tartja tagjait, akik valójában csak neki engedelmeskednek, akkor,
pl. választ kaphatunk arra, hogy miért olyan meglepően azonos a látszatra, vagyis a másodlagos kérdésekben oly különböző pártok és kormányok gazdasági és pénzpolitikája. Elfogadva ezt a munkahipotézist, arra is választ kaphatunk, hogy kormányra kerülve miért felejtették el ezek a pártok azonnal választási programjaik jelentős részét és tértek át pragmatizmusnak elnevezett politikára, amely valójában ennek a rejtett hierarchiának az érdekeit szolgáló politika, választási célokból kicsit másként csomagolva. Az ismert, hogy Magyarországon már működik 1992 óta a new yorki CFR-hez és a londoni RIIA-hoz hasonló, – e két intézménnyel és társszervezeteikkel feltehetően együttműködő – elit szervezet, a ma mintegy 200 tagot számláló Magyar Atlanti Tanács. Hírt adott a sajtó arról is, hogy 1996 májusában a jelenlegi miniszterelnök, Orbán Viktor, megszervezte az Új Atlanti Kezdeményezés Magyar Nemzeti Bizottságát. Ezt követően került sor 1996. május 11-12-én Prágában arra a nagyszabású nemzetközi konferenciára, ahol testet öltött, szervezetté formálódott az az „új atlanti kezdeményezésnek” nevezett mozgalom, amelyet 1994-ben neves amerikai és európai személyiségek, köztük Henry Kissinger, Zbigniew Brzezinski, Margaret Thatcher és Helmut Schmidt kezdeményezett. Csak aki ismeri az említett személyiségek HÁLÓZATBAN viselt magas rangját és fontos irányító szerepét, tudja kellően felmérni a prágai tanácskozás jelentőségét.

Ha azt feltételezzük, hogy a Magyar Atlanti Tanács, – amelynek eddigi vezetői között ott
találjuk Bod Péter Ákos és Jeszenszky Géza volt elnököket, valamint Somogyi Ferenc
jelenlegi elnököt, – valószínűleg hasonló szerepkört betöltve működik, mint testvérintézménye a new yorki CFR, a Külkapcsolatok Tanácsa, akkor tagjait a magyar pénzügyi, gazdasági, politikai, tudományos és tájékoztatási elit soraiban kell keresnünk. Ha a CFR tevékenységéből indulunk ki, akkor azt is el lehet képzelni, hogy a jelenlegi kormányzó koalíció stratégiája is nagyrészt itt vagy hasonló szakértői helyeken lett kidolgozva. Ahogyan a CFR-t is a nagy alapítványok, a pénzügyileg erős bankok, biztosítók, befektetői cégek, nagyvállalatok finanszírozzák és csak csekély mértékben a személyek által fizetett tagdíjak, úgy a magyar Atlanti Tanács és a hasonló szervezetek szakmai háttérmunkájának a pénzügyi fedezetét is feltehetően a korporációs tagok, azaz a bankok, befektetői cégek, nagyvállalatok, alapítványok támogatása biztosítja. Bizonyos programjaikhoz és rendezvényeikhez állami támogatásban is részesülnek. Az Egyesült Államokban gyakorlattá vált CFR-típusú kormányzás hazai kezdeteit az is alátámaszthatja, hogy a jelenlegi kormányba, pl. több kulcsfontosságú tárca birtokosa nem a FIDESZ-ből, illetve a többi koalíciós pártból, hanem ilyen szakértői testületekből érkezett. Ha azonban egy kormányzati politika háttérszervezetekben is formálódik, ahol feltételezhetően együtt van a domináns pénzügyi elit és a tőle függő, másodhegedűs politikai elit, akkor sajnos tudomásul kell venni a választópolgároknak, hogy az így készülő kormányprogram elsősorban a banki-pénzügyi-befektető elit kívánságaira lesz figyelemmel.

Ezért szinte biztos, hogy egy így készülő program szerint, pl. az adózási fegyelmet majd
szigorítani kell, hiszen a beszedett adó egyharmada kamat formájában a pénzvagyon tulajdonosokhoz kerül már évek óta. Az állam kamatterheit csökkentő monetáris intézkedések
kidolgozása viszont szóba sem kerülhet, mert az már sértené a pénzügyi elit érdekeit. Pedig
megfelelő monetáris politikával csökkenteni lehetne az államadósságot, pl. az állampapírok
nemzeti banki pénzzel történő fokozatos visszavásárlásával, a banki konszolidációhoz nyújtott összegek utáni kamatfizetés leállításával, az u.n. nullás állomány visszaállításával, a konkrét gazdasági programokhoz kötött kamatmentes, illetve kedvezményes kamatozású finanszírozással.

A drága hitelek egy részét kiküszöbölő kereskedelmi váltók használatát is be lehetne
újból vezetni és a reálgazdaságban elérhető profitnál kisebb kamatot szabadna csak fizetni az
államkötvények után. Így a pénz a parazita jellegű spekuláció helyett inkább az értékelőállító
reálgazdaságba kerülne befektetésre. A költségvetést terhelő kamatterheknek az említett
módon való csökkentése viszont lehetővé tenné a jelentős adókönnyítéseket. Ez lenne a
választópolgárok túlnyomó többségének az igazi érdeke.
Hogy mennyire aktuális probléma a különböző háttér-hierarchiák, titkos és féltitkos szervezetek tagjainak jelenléte a közéletben, azt jól bizonyítja, hogy egy olyan fejlett demokratikus államban, mint Nagy Britannia, a kormány 1997-ben elrendelte: ezután minden rendőrségi és igazságszolgáltatási állásra jelentkezőnek nyilatkozatot kell tennie, hogy tagja-e valamelyik szabadkőműves szervezetnek (páholynak). Ez a rendelkezés a szabadkőművességet a legérzékenyebb pontján érinti, mivel annak legfontosabb működési elve a feltétlen titoktartás és a szabadkőműves tagságot – csekély számú engedélyezett kivételtől eltekintve – szigorúan titokban kell tartani. Tony Blair kormánya ezt a szokatlanul erélyes lépést egy olyan országban kényszerült megtenni, ahol mintegy egymillió szabadkőműves van. (Talán éppen nagy számuk és túlzott befolyásuk miatt vált elkerülhetetlenné ez a kényelmetlen lépés). A brit kormány nyilvánosságra hozza azon állások jegyzékét, amelyekre az új előírás kiterjed. Jack Straw brit belügyminiszter azzal indokolta a rendelkezést, hogy „az olyan titkos társaságokban való tagság, mint a Szabadkőművesek, a pártatlanság és objektivitás hiányának a gyanúját vethetik fel. Ezért a nagyközönségnek feltétlenül ismernie kell a tényeket.” A bevallásért az érintett szabadkőműveseké a felelősség. A brit belügyminiszter azt is közölte: felkéri a brit szabadkőművesek nagymesterét, Kent grófját – II. Erzsébet királynő unokatestvérét -, hogy tegyen eleget az új, egyelőre még csak önkéntes bevallást kérő szabálynak. A közélet szereplőinek lojalitása egy titkos, vagy csak titkolódzó társasághoz konfliktusba kerülhet az alkotmány iránti és a választóikkal szemben vállalt kötelezettségeikkel. Ezért kellene mielőbb alkotmányosan szabályozni, hogy a megválasztott párt és politikusa kormányzó erőként kötve legyen választási programjához, ha pedig azt nem tudja teljesíteni, akkor köteles legyen idő előtt lemondani. A népszuverenitásból származó legitimitás csak addig illetheti meg a kormányt és a választott politikust, amíg olyan programot hajt végre, amelyért megválasztották. Mihelyt eltér attól, már illegitim. Ilyenkor új választásokat kellene kötelezően tartani, illetve a választási ígéreteit megszegő politikusnak le kellene mondania, vagy biztosítani kellene a választópolgárok számára visszahívásának törvényes lehetőségét. Ma Magyarországon egy „demokratikus” választás sajnos nem egyéb, mint annak elöntése, hogy a következő négy évre melyik pártot és politikust illesse meg a népszuverenitással való – minden következmény nélküli – visszaélés lehetősége és előjoga.

A szervezett magánhatalom és az illuminátusok

Ami az államelméletet illeti, elég sok következménye van annak, ha abból indulunk ki, hogy
van egy gyengülő, sorvadó közhatalom, amely formálisan még a népszuverenitás ellenőrzése
alatt áll és létezik a pénzvagyon tulajdonosainak öröklődésen, kooptáción alapuló és koordináltan működő szervezett magánhatalma, amely már teljesen kivonta magát a népszuverenitás kontrollja alól. A pénzoligarchia a hitelpénz kreálás jogát megszerezve, a kamatrendszer bevezetésével adót szed a társadalomtól, amely így évente 2-3 hónapot ingyen neki dolgozik.
Ez a hatalmas pénzügyi eszközökre támaszkodó szervezett magánhatalom már nemcsak maga
alá gyűrte a pénztelen és más vonatkozásban is eszköztelen civil társadalmat, hanem beépített
emberein, a korrupció különböző rafinált formáin keresztül kiterjesztette befolyását a
közhatalomra is. A szervezett magánhatalom azonban nem azonos a maffiával, – a szervezett
bűnözéssel – noha bizonyíthatóan vannak érintkezési pontok a kettő között. Most csak arra
utalnék, hogy a különböző szabadkőműves mozgalmak titkos irányítására Adam Weishaupt
(1748-1830) vezetésével 1776. május 1-én létrehozott – kvázi szabadkőműves – illuminátus
rendet a szerveződő és hosszú távú stratégiáját már ekkor felvázoló nemzetközi pénzhatalom
finanszírozta. A maffia pedig az illuminátus rendhez tartozó olasz carbonari mozgalom
vezetőjéről, Giuseppe Mazziniről (1805-1872), kapta az elnevezését: „Mazzini autorizza
furti, incendi e attentati. (Mazzini engedélyezi a lopást, gyújtogatást és merényletet.)” Egyes
kutatók őt tekintik a maffia megalapítójának.

Winston S. Churchill, aki többször volt a brit kormány tagja és kétszer a miniszterelnöki
posztot is betöltötte, a következőket írta a titkos illuminátus rend tevékenységéről az
„Illustrated Sunday Herald” 1920. február 8-i számában: „Az „illuminátusok” széles körben
elterjedt és egyre növekvő összeesküvése világosan felismerhető szerepet játszott a francia
forradalom tragédiájában. Ez lett a 19. században minden felforgató mozgalom hajtórugója; és
végül, az európai és amerikai nagyvárosok alvilágának ez a kivételes személyiségekből álló
bandája, most az orosz népet ragadta meg a hajánál fogva és az óriási birodalom vitathatatlan
urává vált.” /28/

A szervezett magánhatalom titkolódzik

Mivel a szervezett pénzhatalomnak kapcsolatrendszere révén csaknem teljes a hegemóniája az
írott és elektronikus tömegtájékoztatás felett, az állampolgárok többsége nem képes átlátni a
manipuláció sűrű ködfüggönyén, tehát még a megmaradt formális jogaival sem képes élni.
Ilyen viszonyok között már elavult beszélni az államhatalmi ágak klasszikus felosztásáról,
hiszen a törvényhozói, bírói, alkotmánybírói és végrehajtói hatalom kompetenciája nem terjed
túl a szervezett hatalom egyikének, az egyre gyengébb közhatalomnak, – államhatalomnak – a
megosztásánál. De ki fékezi meg a mindent leigázó, oligarchikus, sőt abszolutisztikus és
tekintélyuralmi módszereket alkalmazó, betegesen titkolódzó szervezett magánhatalmat?
Képviselőit védi a magántulajdon szentsége, sőt: ma már olyan jogok alanyai is, amelyek csak természetes személyeket illethetnének meg egy egészséges és nem degenerált jogállamban.
Ma a szervezett magánhatalom a legtöbb visszaélést talán a magántitok túlzott kiterjesztésével, a fontos közérdekű információknak a társadalomtól való visszatartásával, elrejtésével követi el Magyarországon. Jelentős részben a keretein indokolatlanul túlfeszített banktitok tette lehetővé azokat a tíz- és százmilliárdos banki visszaéléseket, amelyek pénzügyi következményeit az egész társadalom kénytelen viselni a költségvetés útján. Az információ pénz és hatalom. Ha a közösség fontos érdeke védelmében alkalmazzuk az információ eltitkolását, akkor az szükséges és jogos, és nem tekinthető visszaélésnek. Amikor azonban a szervezett magánhatalom, egy magáncsoport, vagy csak egy magánszemély kap lehetőséget olyan információ elhallgatására, pl. banktitok címén, amelyek megismerése a köz érdekében állna, mert rá vonatkozik, mert ő viseli a következményeit, akkor az már visszaélés. A titok, a titkolódzás, a közérdekű információ elhallgatása hatalmi fölényt biztosít annak, aki ezzel élhet és visszaélhet. Ez mélységesen ellenkezik a demokrácia alapelveivel. Ezért szigorúbban kellene megvonni a védelemben részesíthető titkok körét. Társadalmilag szükségtelen, sőt káros, ha a magántitok a közérdekű titokkal azonos elbírálásban részesül. A pénzrendszer működése, a pénzvagyon tulajdonosok döntései sok más polgár sorsát érintik, hiszen a pénzrendszernek amúgy is közirányítás alatt kellene állnia. Ha ezek a privát döntések jogilag és etikailag kifogástalanok, akkor szükségtelen a ma érvényben lévő – eltúlzott – titokvédelem.

Az államelméletben ma azt kell kidolgozni, hogy miként lehetne az ember, az állampolgár, a
természetes személy jogait helyreállítani a közhatalom, az állam megerősítésével és a
pénzvagyon diktatúrájának, a pénzpiac, a bankok és az óriás vállalatok monopolhatalmának a
visszaszorításával. Ez az erősen centralizálódó, mindent a profit egydimenziós szemüvegén
szemlélő rendszer ugyanolyan ellentéte a szabadvállalkozáson alapuló piacgazdálkodásnak,
mint a kommunista diktatúra állammonopolista tervgazdálkodási rendszere volt. Ez a
monopolrendszer lehetetlenné teszi a gazdasági demokráciát, e nélkül viszont nincs valóban
demokratikus állam és társadalom. A szélsőségesnek tekinthető neoliberális dogmákkal
ellentétben nem gyengíteni, hanem erősíteni kellene a demokratikus állam közhatalmát a
pénzvagyon szervezett magánhatalmával szemben. Az egyik – talán legfontosabb – feladatunk annak kimunkálása, miként lehetne megerősíteni úgy az államot, hogy az fokozottan a népszuverenitás valódi kifejezője legyen, és egyben képes legyen megfékezni a mindent maga alá gyűrni akaró szervezett, transz- és szupranacionális, sőt ma már globális magánhatalmat. Az egyik védekezési lehetőség a nemzetállamnak a jogaiba való visszahelyezése, maradék gazdasági és pénzügyi szuverenitásának – politikai szuverenitása alapjának – a megőrzése. A nemzetállam hagyományos szuverenitási jogosultságával olyan döntési szintet és erőközpontot képez, amelynek a segítségével elvileg felmondhatja az uzsoracivilizáció játékszabályait és áttérhet egy kamatmentes, természetes gazdasági rendre. Ez talán a legfontosabb oka annak, hogy a HÁLÓZAT egyik célja a nemzetállamok felszámolása lett.

Világméretű krízis és a lehetséges válaszok

Hogy a HÁLÓZAT milyen világrendet akar, azt nemcsak a szakirodalomból és a már lezajlott
események tanulmányozásából állapíthatjuk meg, hanem abból is, hogy mi játszódik le a
szemünk előtt. Az a több száz éves nemzetközi rendszer, amelynek alanyai a meghatározott
területtel és lakossággal rendelkező nemzetállamok voltak, gyökeres átalakuláson megy
keresztül. A népszuverenitás elve szerint működő, önálló hatalmi-döntési központot képező
nemzetállamok fokozott ütemben olvadnak be a ma már földrészeket átfogó integrációs
alakulatokba és kezdik elveszíteni jelentőségüket. A társadalom meghatározó alapegységei
többé nem a szuverén természetes személyek, hanem az absztrakt jogi személyek és azok
társulásai. Ezekből az elvont társulásokból épülnek fel az új nemzetközi rendszer alanyai, a
világtrösztök, a multinacionális vállalatbirodalmak, a nagy nemzetközi bankok, biztosítótársaságok, és más transznacionális pénzügyi befektető szervezetek. Ez az értelme a globális vállalatóriások, bankok, pénzintézetek megszületésének napjainkban. Ezek a különböző típusú korporációs-államok veszik át a hagyományos államok szerepkörét, és ők válnak a tényleges döntési központokká, a szuverenitás igazi hordozóivá.
Ezek a korporációs államok azonban nem demokratikusak, mivel magántulajdonban vannak,
és tulajdonosaik szabadon rendelkezhetnek velük. Irányításuk ennek megfelelően nem demokratikus, hanem autokratikus, sőt diktatórikus. A területileg lehatárolt, horizontális államokkal szemben ezek funkcionális, vertikális államok. Funkciójuk révén a világ szinte bármely térségében jelen lehetnek, működhetnek. Ellentétben a területhez, lakossághoz, nyelvhez, kultúrához kötött, zárt és merev hagyományos állammal, a korporációs állam rugalmas, képlékeny, dinamikus, folyamatosan változik, egyesül, szétválik, megszűnik, újra alakul. Ma már ezek a dinamikus és funkcionális világtrösztök, bank- és pénzügyi óriások a tényleges döntési és hatalmi központok. Hatalmuk azonban a köz által nem ellenőrzött magánhatalom, amellyel igen könnyű visszaélni a társadalom többségének a rovására. Szinte bizonyos, hogy rövid időn belül ők lesznek a „Világ Egyesült Államok”-nak, (Egyesült Világállamnak), azaz a Globális Uniónak a tényleges tagállamai. A szuverenitásukat fokozatosan elveszítő hagyományos államok és a valódi hatalommal rendelkező korporációs államok rendszere egymást kiegészítve – valószínűleg tartósan – fennmarad. A „belügyekbe való be nem avatkozás korszaka” azonban máris véget ért, ezt jól szemléltetik az 1999 évi koszovói események. A HÁLÓZAT a tényleges hatalommal többé nem rendelkező hagyományos államokkal várhatóan a jövőben is szigorúan be fogja tartatni a formális demokrácia játékszabályait. Ezzel ugyanis megnyugtató homályba lehet burkolni a korporációs magánállamok pénzügyi eszközökkel gyakorolt kemény diktatúráját. A hagyományos állam megmaradó, sőt erősítendő feladata még az adóztatás, valamint a korporációs állam külső és belső biztonságának a fegyveres erővel történő szavatolása, közpénzből természetesen. A korporációs állam – a jelek szerint – nem képes a nemzetállam közösségépítő és közösségfenntartó feladatait ellátni, mert ez az új típusú, kozmopolita állam nem az emberi élet sokoldalú kibontakoztatására törekszik, hanem egyedüli célja a profitszerzés. Létezésének értelme nem az ember és a közérdek szolgálata,
hanem a pénzvagyon tulajdonosok folyamatos gazdagodásának minden eszközzel való
biztosítása. A csupán névleges hatalommal rendelkező hagyományos államok tehát fennmaradnak, mert etnikai, nyelvi és kulturális egységként, a demokrácia látszatának fenntartóiként, továbbra is szükség van rájuk. Legfontosabb feladatuk azonban már most is a korporációs magánállamok legitimálása, az államok feletti integrációs és globális szervezetek döntéseinek a regionális végrehajtása és az önkormányzati jellegű igazgatás.

A láthatóvá vált tényekből arra is lehet következtetni, hogy az új világrend társadalmi modellje a kettőstagozódású társadalom: az egyik pólust a pénzvagyon tulajdonosokból, a korporációk irányítóiból, valamint a politikusokból álló integrált hatalmi elit, a másik pólust pedig a társadalom tőlük függőhelyzetben lévő többi tagja alkotja. A kétpólusú társadalomnak két változata alakult ki a XX. században: az egyik a nyíltan diktatórikus szocialista és a másik a formális demokráciával álcázott, ugyancsak diktatórikus kapitalista változat. Mindkét rendszer a hatalmi elit uralma a társadalom függőhelyzetű, alávetett többsége felett. A pártállami elit ezt az uralmat állami kényszer útján, állammonopolista-adminisztratív eszközökkel gyakorolja.
A finánckapitalizmus integrált hatalmi elitje pedig a magánpénzmonopólium és a kamatszedés formájában történő magánadóztatás útján uralkodik. Mindkét elituralom azonban szégyenlős, ezért szépítgetőn vagy szocialista, vagy kapitalista demokráciának nevezi magát. A HÁLÓZAT általában nem kormányoz közvetlenül, de mindenki, akinek döntőszerepe van a hatalom gyakorlásában, az valahogyan kapcsolódik a HÁLÓZAT-hoz és annak így vagy úgy a befolyása alatt áll.

Az új világrend tehát elitista, központilag vezérelt társadalom lesz, mert a HÁLÓZAT nem
bízik a tömegdemokráciában, „a nép kormányzásában, a nép által, a népért”, ahogyan azt
Lincoln, egykori amerikai elnök megfogalmazta. A HÁLÓZAT a könnyebbik utat, a társadalom
tudatának a manipulálását választotta a tömegtájékoztatási eszközök tulajdonbavétele,
befolyásolása és ellenőrzése révén. Miközben folyik az alapvető emberi jogot képező
sajtószabadság és a sajtó függetlenségének a propagandisztikus dicsőítése, a valódi sajtószabadságot most már nem a szervezett államhatalom, hanem a szervezett magánhatalom
veszélyezteti. Ma már nem az állami hatóság cenzúráz, hanem a magánpénzvagyon. Lester F.
Ward professzor a „Tiszta Szociológia” c. könyvében idézi John Swintont a New York Times
egykori főszerkesztőjét, aki egy new yorki sajtóbanketten többek között ezeket mondotta:
„Amerikában nincsenek független újságok, kivéve talán egy-két vidéki lapot. Tudom, és Önök is tudják, hogy senki nem mer közülünk igazán őszintén írni, mert ha megtennénk, ezeket a cikkeket sohasem nyomtatnák ki. Nekem jelentős összeget fizetnek azért, hogy ne közöljem nézeteimet abban a lapban, amelyikben írok, hanem őrizzem meg azokat magamnak. Ha ragaszkodnék saját véleményem megírásához, illetve megjelenéséhez, akkor 24 óra alatt kitennének az állásomból. Az az ember, aki elég esztelen lenne saját gondolatait nyíltan megírni, rövid idő múlva az utcán találná magát és más foglalkozás után nézhetne. A new yorki újságíró feladata: hazudni, fenyegetőzni, hajbókolni Mammon lábai előtt, eladni országokat és nemzeteket, fizetésért, azaz a mindennapi betevő falatért. A háttérben meghúzódó gazdagok szolgái és eszközei vagyunk. Marionettek vagyunk. Ők
rángatják a zsineget, mi pedig táncolunk. Időnk, tehetségünk, munkánk és életünk, ezeknek az
embereknek a tulajdonát képezi. Szellemi prostituáltak vagyunk.”

Ezt jól kiegészíti David Rockefellernek, a CFR, a Trilaterális Bizottság, a Bilderberg Csoport
tagjának, a HÁLÓZAT egyik legfelsőbb vezetőjének – több forrás is a HÁLÓZAT
CÁRJÁNAK nevezi – az alábbi köszönete és dicsérete a sajtónak, amelyet 1991-ben, a Baden
Badenben tartott titkos Bilderberg tanácskozás résztvevői előtt mondott el:
„Hálásak vagyunk a Washington Times-nak, a New York Times-nak, a Time Magazinnak és
más lapok igazgatóinak, akik az eddigi tanácskozásainkon résztvettek, hogy tiszteletben
tartották 40 éven át a diszkrécióra tett ígéretüket. Lehetetlen lett volna számunkra világátformáló tervünk kidolgozása, ha ezekben az években a sajtó nyilvánosságának a reflektor fényébe kerültünk volna. A világ ma már kifinomultabb és jobban elő van készítve arra, hogy a világkormányzat irányába meneteljen. Nem kétséges, hogy az intellektuális elit nemzetek feletti szuverenitása sokkal előnyösebb, mint a nemzeti önrendelkezés eddigi gyakorlata.”

Tény, hogy egyre mélyülő krízis közepette élünk. Tanúi lehetünk a globális gazdaság és
társadalom, az új világrend fájdalmaktól kísért születésének. A krízis kínaiul így hangzik: wei
chi. A wei azt jelenti: vigyázat, veszély! A chi pedig azt jelenti: alkalom a változásra. Valóban, ez a világtörténelmi korszakváltás óvatosságra int, mert nagy veszélyeket rejt magában. A pénzoligarchia népszuverenitás kontrollja nélküli új világrendje és a népszuverenitás mellett továbbra is kitartó valódi demokrácia megvalósítása között kell választani. A liberalizmus mai szélsőséges változata pedig nyíltan antiliberális és nem a valódi, hanem az alibi-demokrácia rendszere, mivel hirdetői már csak a privilegizált kisebbség szabadságjogait tartják szem előtt. A liberalizmus így vált antiliberálissá, a formális demokrácia pedig az elit oligarchikus uralmát
elfedő kulisszává. A most kialakulóban lévő korporációs nemzetközi rendszer a népszuverenitásra támaszkodó demokratikus – alulról jövő – technikákkal már nem ellenőrizhető. Az emberi civilizáció ismét válaszút előtt áll. Vagy sikerül megtörni a pénzvagyon szupermonopóliumát és kialakítani a gazdasági demokráciát is felölelő emberközpontú társadalmat, amelyben az értéktermelő polgároké a vezető szerep, vagy pedig a pénzvagyon birtokosai egy totális világállam létrehozásával intézményesítik oligarchikus uralmukat. Tehát a népszuverenitáson alapuló valódi demokrácia és a pénzmonopólium birtokosainak az oligarchikus „kvázi demokráciája” között kell választani. A most kibontakozó globális korszak éppenúgy lehet egy emberközpontú, mint egy pénzközpontú civilizáció. Egyelőre még nem dőlt el véglegesen, hogy merre halad az emberiség. A jövő rajtunk is múlik. Wei chi!

Idézetek jegyzéke:

1. Csontos László – Király Júlia – László Géza, Az ezredvégi nagy borzongás, Közgazdasági
Szemle, 1997. július-augusztus, 569-596 old.
2. Nesta Webster, Secret Societies, London 1924, p.IV.
3. Léon de Poncins, Stádium, Budapest, 1939. 100 old.
4. Dr. John Coleman, The Committee of 300, Carson City, Nevada, 1994, p. 108
5. Dieter Rüggeberg, Geheimpolitik, Wuppertal, 1993, Band 1, S. 29
6. Jan van Helsing, Geheimgesellschaften, Ewertverlag, Meppen, 1993, S. 89
7. Dr.James W. Wardner, The Planned Destruction of America, Altamante Springs, FL, p. 37
8. Jan van Helsing, Geheimgesellschaften, Ewertverlag, 1995, S. 53
9. W.G. Carr, Pawns In The Game, Christian Book Club, Palmdale, 1958, p. 155
10. Quina von Brackenhausen, CFR-Anatomie einer Elite, VZD, 1977, S. 37
11. Eustace Mullins, The World Order, Staunton, VA, 1992, p. 284
12.Wright Patman, Money Facts, Washington, 1964 p.31
13. Carrol Qiugley, Tragedy and Hope, The Macmillan Co., New York, 1965
14. Jan van Helsing, Geheimgesellschaften, Band 2, Ewertverlag, Playa de Ingles, Gran
Canaria, 1995, S. 222-224
15. Council on Foreign Relations, The Harold Pratt House, New York, Annual Report, 1995,
Corporate Member Roster, p. 140-141
16. J.v. Helsing, Geheimgesellschaften, Ewertverlag, 1993, S. 226
23
17. Joel Bainerman, The Crimes of a President, SPI Publishers, Inc. New York, 1992 p. 309
18. Eustace Mullins, The Secrets of the Federal Reserve, Stauton, VA, 1991 p. 28
19. Robert Gaylon Ross, Who’s Who of the Elite, RIE, San Marcos, 1995
20. László Ervin, Harmadik évezred, A Budapest Klub első jelentése, Budapest, 1998
21. Jan van Helsing, Geheimgesellschaften, Ewertverlag, 1993, S. 187
22. L. Fletcher Prouty, The Secret Team, Costa Mesa, CA, 1970 p. 195
23. The Crimes of a President, p. 306
24. Soros György, A globális nyitott társadalom felé, Népszabadság, 1997. december 34
25. J.W. Wardner, The Planned Destruction of America, p.64
26. The Crimes of a President, p. 312
27. Johannes Rothkranz, Die kommende Diktatur der Humanitat, Pro Fide Catholica, Durach,
1993 S. 9
28. Des Griffin, Die Absteiger, Wiesbaden, 1981, S. 108
Felhasznált irodalom:
Yehezkel Dror: Ist die Erde noch regierbar? C. Bertelsmann, 1994
Hamish McRae: A világ 2020-ban, Adu Print, Budapest, 1996
Lester R.Brown: A világ helyzete, State of the Worldwatch Institute, A Föld Napja
Alapitvány, Budapest 1994
Francis Fukuyama: The End of History and the Last Man, The Free Press, New York, 1992
Ralph Dahrendorf: A modern társadalmi konfliktus: Gondolat, Budapest, 1994
Heller Ágnes – Fehér Ferenc: A modernitás ingája, T-Twins Kiadó, Budapest 1993
Immanuel Wallerstein: After Liberalism, The New Press, New York, 1995
Jeffrey Bell: Populism and Elitism, Politics in the Age of Equality, Washington 1992
Christopher Lasch: Revolt of the Elites and the Betrayal of Democracy, New York, London
1995
Dr. John Coleman: The Committee of 300, Carson City, Nevada, USA, 1994
Marjorie Deane and Robert Pringle: The Central Banks, Penguin Books, New York, USA,
1995
Zbigniew Brzezinski: Between Two Ages, The Viking Press, New York, 1970
Aurelio Peccei: Die Zukunft in unserer Hand, Molden, München, 1981
Peter Russell: Die erwachende Erde, Wilhelm Heyne Verlag, München, 1982
Faragó Béla: Nyugati liberális szemmel, Magyar Füzetek könyvei 10, Párizs, 1986
Modern ideológiák, Magyar liberalizmus,(válogatta: Tőkéczki László) Századvég Kiadó,
Budapest, 1993
Alvin Toffler: Hatalomváltás, Európa Könyvkiadó, 1993
24
László Ervin: Kozmikus kapcsolatok, a harmadik évezred világképe, Magyar Könyvklub,
Budapest 1996
László Ervin: Harmadik évezred, A Budapest Klub első jelentése, Budapest, Új paradigma,
1998
Joel Bainerman, The Crimes of a President, New York, 1992
G. Edward Griffin, The Creature from Jekyl Island, Westlake Village, CA, 1995
Noam Chomsky, World Orders Old and New, Columbia University Press, New York, 1996
William Greider, Secrets of the Temple, Touchstone Book, New York, 1987
Ron Chernow, The Warburgs, Vintage Books, New York, 1993
Pat Robertson, Új Világrend, Budapest, 1993
Johannes Rothkranz, Die kommende Diktatur der Humanitat, I, II, III, Pro Fide Catholica,
Durach 1993
Robert Gaylon Ross, Sr., Who’s Who of the Elite, RIE, San Marcos, Texas, 1995
Eustace Mullins, The World Order, Staunton, VA, 1992
Eustace Mullins, The Secrets of the Federal Reserve, Staunton, VA, 1991
William Engdahl, Mit der Ölwaffe zur Weltmacht, Der Weg zur neuen Weltordnung,
Wiesbaden, 1993
Jan van Helsing, Geheimgesellschaften, Ewertverlag, Meppen, 1993
Lyndon LaRouche, The Road To Recovery, Leesburg, VA, 1999
James W. Wardner, The Planned Destruction of America, DeBary, FL, 1994
William Guy Carr, Pawns In The Game, Palmdale, CA, 1958
Wright Patman, A Primer On Money and Money Facts, Washington, 1964
L. Fletcher Prouty, The Secret Team, Costa Mesa, CA, 1973

Posted in Dr. Drábik János írásai

Kapcsolódó írások

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük